Ahogy visszatekintek eddigi életemre meg kell állapítsam, valójában sosem állt távol tőlem az emberi lélek. Már akkor sem, amikor e téren még teljesen vakon, minden lényegi információt nélkülözve töltöttem tinédzser éveimet, és hibáztattam magamat különcségemért. (Ó, ha valaki mondta volna nekem akkor, hogy lehet másképp! Hogy csupán másképp működöm, mint az átlag, de ez nem rossz! Sebaj! Ez a tapasztalat is kellett ahhoz, hogy ma itt lehessek, ahol tartok.)
Már-már úgy tűnt, hogy másfelé visz az Élet, de sosem tudtam elszakadni az emberi Lélek rejtelmes világától, és a dolgokat háttérből működtető szabályokról, amit nem tanítanak az iskolákban. Végül vadregényes utakat bejárva az önismeret mellett kötöttem ki, és látván, hogy ez mennyire kardinális kérdés, szivacsként szívtam magamba az újabbnál újabb információkat. Megvizsgáltam olyan nézőpontokat, amiktől a legtöbbeknek égnek állna a haja, de én nagyon élveztem. Igazából talán mindig élvezni fogom. A mai napig az tüzel fel igazán, ha a lehetetlennel játszhatom. A képtelent is megvizsgálom, vajon nekem működik-e. Szépen fokozatosan elkezdtem elhinni, hogy tudom. Elkezdtem elhinni, hogy értem a világ rejtett működését, pontosan ismerem magam, és hogy töretlenül haladok előre.
Kedves Olvasó, azt kell mondanom, csupán a felszínt karcolgattam. A jéghegy csúcsán táncoltam, mit sem sejtve a mélyben rejlő tömbök nagyságáról. Aztán egy szép napon megérkezett a mi apró varázslónk, egy nem egészen két és fél kilós Szeretetcsomag, a Kisfiúnk. Minden megváltozott egyetlen pillanat alatt. Azt hiheted, közhelyeket puffogtatok, de nem az. Amikor azt mondják, a gyermekkel minden megváltozik, azt úgy értik: MINDEN! Nincs kivétel. Olyan utakat nyitott meg, amiken még sosem jártam, és olyan ajtók mögé kívánt betekintést tőlem, ahova sosem szerettem volna többé benyitni.
Az első pár hét rózsaszín és cukormázas időszaka után megindultak az első kisebb-nagyobb lavinák, amik besodortak engem belső labirintusom legmélyére, ahonnan én, csakis én, saját választásom által juthatok ki. Elözönlöttek az emlékek, a minták, hiedelmek, a bevett korlátozások, és minden, aminek a saját gyermekkoromból ellenálltam.
Ha valami kőkemény munka, akkor ez bizony az, kedves Anyatársak! Szívből jövő elismerésem Nektek, akik voltak, vagytok, vagy akár csak lesztek hasonló helyzetben! Üzenem: bármi lehetséges! Meg tudjátok csinálni. Tudom, sokan ismeritek azt, amiről most beszélek. Mini Manó még csak három éves, így talán néhányan el is mosolyodtok, tudván amit mi még nem: hogy milyen kihívások várhatnak még ránk, ahogy a gyermekkel családunk is felnőtté cseperedik. Nem is beszélve még az esetleges Kistestvér érkezéséről, ami még tovább árnyalja a képet.
A mai napig minden egyes nap tanulok, tanulok és tanulok. Sokszor nem könnyű, és előfordul, hogy legszívesebben a sarokba dobnám az eszközeimet. Néha meg is teszem egy rövid időre, de aztán felállok. Az élni akarás, és a minőségi élet vágya mindig sokkal erősebb a kétségeknél, és legbelül TUDOM, hogy lehet másképp, és feltett szándékom, hogy ezt a Kisfiam is tudja.
Csak egy mákszemnyi betekintésképp Különcék mindennapjaiba, még a tavalyi év végéről:
Üde, friss levegő lengte be a konyhát, ahogy beköszönt a nyitott ablakon át egy hűvöskés novemberi napon. A szokásos, unalomig ismételt köröket futottuk épp, akaratát sziklaszilárdan érvényesíteni próbáló turbó nyuszikámmal.
– Gyere ebédelni! – kértem őt huszadjára.
– Neeeeeem! – hangzott a válasz sokat sejtető játék csörömpölés kíséretében.
A sokadik NEEEEM már aznap. Természetesen. Éreztem, ahogy rohamléptekkel növekszik bennem a feszültség a választól. Falaim magas bástyákká növekedtek, várárokkal, sárkányokkal, és minden egyéb kellékkel, ami ilyenkor szokásos. Már épp azon kezdett kattogni a gépezet, hogy vajon mit is kezdjünk most ezzel az érzéssel, amikor egy kellemesen megnyugtató hang megszólalt odabent.
MI AZ ITT, AMIT MINDIG IS TUDTÁL, DE IGAZÁN SOSEM MERTED MÉG TUDNI?
MILYEN KÉPESSÉGEID VANNAK ITT, AMIT MÉG SOSEM HASZNÁLTÁL?
Nem tudtam. De a hang igazán megnyugtató volt, így elengedtem mindent, és tettem tovább anyai teendőimet, mintha mi sem történt volna. (Így belegondolva ez már önmagában furcsaságnak számít.) Talán még abban a percben jelent meg mellettem Mini Manó.
– Meggondoltam magam! Ebédelni szeretnék! – mondta, és már ült is az asztalnál.
Megállt kezemben a fakanál a döbbenettől.
– MŰKÖDIK! MŰKÖDIK!!!! MEGVILLANT A VÁLASZ!!! VARÁZSLAT! CSODA SZÜLETIK! – ujjongott bennem az érzés.
Csemetém jóízűen megebédelt, illedelmesen megtörölte az arcát, kijelentvén, hogy köszöni szépen, elég volt. Csendben távozott. Én továbbra is csak próbáltam magamhoz térni első, ámde elég hosszú döbbenetemből.
Furcsa, szokatlan, rémisztő csend következett. Úgy sejtem, egyetlen szülőnek sem kell részletesen ecsetelnem, hogy mit jelenthet e síri csend egy mindenre elszánt komisz fiókánál. Újabb döbbenetbe estem. Szívünk kis virágszála csendben ült szobája közepén, szorosan mellette kedvenc jegesmackója.
– Olvasunk, Anya! – mondta, és már vissza is fordult a könyvhöz, amit a mackónak mesélt épp.
Egészen megszédültem a varázslattól! Sajnos eme mágikus tündérpor már nem tartott ki sokáig. Hirtelen, ahogy jött, gyorsan el is illant, és elindult újra a régi lemez.
– Nem akarok! Nem akarom! Nem akaroooom! – hangzott, ahogy lefekvéshez készülődtünk, mégpedig olyan intenzitással, hogy a kedvenc közös meseolvasást is el kellett halasztanunk békésebb időkre.
Ismét éreztem a felfelé törekvő falakat, csak most már a vizesárokban krokodilok is csattogtatták hatalmas fogsorukat. Nem hagyhattam ezt újra elharapózni. Ha egyszer működött, akkor meg tudom csinálni megint!
– FALAK LE! – mormoltam magamban határozottan.
Nem kis feladat volt most felvállalni a teljes sebezhetőséget! Zsigereimben kezdtem érezni a külvilág minden ellenállását, fájdalmát, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy gyermekem agyam kapcsolótábláján egyesével az összes piros gombot megnyomogatja, méghozzá szánt szándékkal, elégedett mosollyal az arcán.
– Nem baj Kislány, jól csinálod! – biztattam magam.
MI AZ AMIT ÉN MOST ITT TUDOK?
Ahogy kifelé jöttem belső monológomból, észrevettem, hogy oszlani kezdett az ellenállásunk. Már csak halk motyogás hallatszott a takaró alól, mint akit megérintett az álommanó, percek alatt mély álomba merült, miközben pici teste úgy olvadt a karomba, mintha pontosan oda tervezték volna. Semmi kedvem nem maradt elengedni.
Gyönyörködtem. Csak ültem, karomban az alvó gyermekkel, és hálát adtam. Melegség járta át a szívem. Kemény küzdelem volt, de ismét sokat tanultam magunkról, és ama bizonyos mögöttes szabályszerűségekről.
– Szeretlek! – suttogtam halkan, ahogy bekuckózott az ágyacskába, és fülig húzta a takarót.
Most csupán merengek. Nézem, ahogy a szikrázó napsütés játszik az épület falán, s a kellemes tavaszi szellővel lengedeznek a virágok a balkonon. Hálás vagyok. Mindenért. Az útért, amire ez a kicsi gyermek ráirányított, és azért is, mert Ő már első pillanattól megkaphatja mindazt, amit én csak a harmincas éveim közepén kezdtem el kapiskálni. Teljes szívemből remélem, hogy rengeteg izgalmas felfedezés vár még ránk együtt, és az Ő generációjának még több lehetősége lesz majd, mint amiről az enyém egyáltalán álmodni mert. Ha jól csináljuk, talán piros gombja is kevesebb marad, amit az ő gyermekei is biztosan kéjes élvezettel kapcsolgatnak majd. Hajlandó vagyok ezért minden szükségeset megtenni, ha kell, még mélyebbre ásni belső labirintusomban, ha ez előre viszi az életünket. A csoda az benne, hogy igazából én is fejlődöm. Egyre csak többet és többet kapok valódi Önmagamból, és együtt hozunk létre egy megálmodott jövőt. Köszönöm Kisfiam!
The power of Softness 